~Gyönyörű tévedés (Maddox testvérek #1)

Jamie McGuire

Maxim 2015

368 oldal

(Beautiful Oblivion)

*****

Szűr-Szabó Katalin fordításában

ISBN: 9789632616155

Moly: 88 %

Goodreads: 4,24

"A függetlenségét szenvedélyesen védelmező Camille Camlin, becenevén Cami boldogan hagyta a háta mögött a gyermekkorát, mielőtt az véget ért volna. Dolgozik, amióta megszerezte a jogosítványt, és a főiskola első éve óta albérletben lakik. Most a Red Doorban pultos, és a munkán meg főiskolai óráin kívül nincs másra ideje. Trenton Maddox az Eastern Állami Egyetem koronázatlan királya volt, aki már középiskolásként egyetemista lányokkal járt. A barátai irigyelték, a nők be akarták törni, de miután egy tragikus baleset fenekestől felforgatta az életét, Trenton otthagyta az egyetemet, hogy megbirkózzon iszonyatos lelkifurdalásával.
Tizennyolc hónappal később Trenton otthon lakik özvegy édesapjával és egy helyi tetováló szalonban vállal munkát, hogy fizetni tudja a számlákat. Amikor már azt hiszi, hogy az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba, a szeme megakad a Red Doorban egyedül üldögélő Camin.
A lány hisz abban, hogy sikerül szigorúan plátói szinten tartania a Trentonhoz fűződő friss barátságát. De amikor egy Maddox fiú szerelmes lesz, az örökre szól – még akkor is, ha esetleg Cami miatt hullik szét a már így is szétforgácsolódott családja."

Jamie McGuire legújabb könyve ugyanolyan fantasztikusan, izgalmasan megírt történet, mint az eddigiek. Tele van szikrázó vitákkal, virágzó barátságokkal, heves szerelemmel, családi konfliktusokkal.

A 368 oldal bőven kiteszi a nekem könyvnek nevezhető művek terjedelmét, mégis gyorsan kiolvasható, szintén olvastatja magát.

A borító nagyon-nagyon-nagyon tetszik, örülök, hogy mégis az eredeti borítót választották.

Nem tévedésből hasonlít a címe a Gyönyörű sorscsapáséra, ugyanis a főszereplő, Trenton Maddox, az előző sorozat (?) rosszfiújának a testvére. Így nem csoda, hogy ebben a könyvben is feltűnik Travis és Abby, sőt America és Shepley is. A két könyv egy idősíkon játszódik, szóval semmi meglepő nincs benne, hogy az előző pár még nem egy pár, Travis pedig még nagy bájkeverőként jár a Red Door bárba. Testvérei pedig sokszor elkísérik, ki-ki a maga érdekében. Travis ugyebár csajozni megy, Taylor és Tyler elkezdeni vagy befejezni egy bunyót, Thomas még mindig külföldön dolgozik, Trent célja pedig Cami.

Camille Camlin szemszögéből játszódik a történet, akinek saját leírása szerint "kócos, barna bubifrizurája van és tömött frufruja", amit egy ilyen történethez, valamint az először megjelent borítóhoz nem tudok elképzelni. Számomra Cami hosszú, hullámos (és nem kócos), barna hajú, oldalra fésült, hosszabb frufruval, annyira, hogy már nem is nevezhető annak.

Legjobb barátnője megtestesít mindent, amit ő nem (tipikus-muszáj-ellőni-olyan-elcsépelt). Raegan egzotikus szépség, kb. ugyanúgy néz ki, mint ahogy előbb leírtam a saját képzeletemben élő Camit, csak kicsit jobban illene egy Neutrogena reklámba. Én nem igazán bírom a csajt. Oké, jófej, kedves..., de olyan életet él, amit nem tűrnék szó nélkül, ha az én legjobb barátnőm tenne ilyeneket. Viszont elfogadnám, ha ADC-vel egy helyen dolgozhatnék. Mármint, ha lenne bármi mentálisan közös tulajdonságunk, amiért felvennének.

Camihez visszatérve: tetszik a neve, bár magyarul Kamillát jelent, amivel még nincs bajom, csak a virággal. Ki nem állhatom. A szüleit nem értem, hogy adhatták szegény lánynak ezt a nevet, ami nagyon úgy hangzik, mint a vezetékneve. Camille Camlin..Végül is még mindig jobb, mint a Cole Colter (Sherry Gammon - Hihetetlen), de tegyük hozzá, hogy az választott név, ott nem kenhető a szülőre, ha nem tetszik.

Szerettem Camiben, hogy szókimondó, néha nagyszájú, de éppen csak annyira, hogy megmondja a magáét, nem tűri, hogy a másik nem elnyomja. Nem szerettem, hogy hazug, néhány helyzetben túl szerény, hazug, képmutató és nem foglalkozik eleget Raegennel.

Viszont a kocsiját nagyon szívesen elfogadnám: világoskék, átalakított civil dzsip, aminek a fekete, bőr kárpitja mellett felszakadt az üléshuzat. A stílus eléggé tetszik. Színe miatt kapott egy becenevet, aminek nincs nagy szerepe, de az egész történetet végig kíséri. 

Valójában Cami munkáját is elfogadnám, ha lenne hozzá adottságom, ami nincs. A bárpultosság nem az én világom, de jól megfizetik, és magával ragadott az érzés, miközben olvastam, hogy milyen jó lenne egy csapathoz tartozni, akik összetartanak, és tényleg minden helyzetben mellettem állnak. A Red Door személyzete csalfa, nagyzolós, kétszínű emberekből áll (de jó értelemben: az ember elhiszi, amit kifelé mutatnak, úgy ahogy azt egy bárban dolgozó nőnek és férfinak kell, de valójában csak ők tudják, mit érez a másik egy bizonyos folyamat közben), mindemellett magabiztosak és viccesek.

A főnök rugalmasan áll a személyes kívánságokhoz, a kidobó emberek először ijesztőek, de ha közelebbről megismerjük őket, a felszínt feltörve, igazából nagy, ölelgetni való macikra hasonlítanak, akiknek kemény a fejük lágya, és nem párnák vannak a ruháik alá rejtve, hanem rendes izomtömegek vertek ott tanyát.

A bejárati, túlméretezett, vörös ajtóról fel lehet ismerni a helyet, sőt a jelző alapján következtethető, hogy itt mindennek megvan a színvonala: magasan. A kollégákról nem is kell sokat beszélni: olyanok, amint a legtöbb bárpultos lány, mégis beleillenek a Red Door családi légkörébe. Nem aggatható egyikükre sem az a sok trágár szó, amivel egyesek megajándékozzák őket.

Kicsit ugorva áttérek Trentonra.
Milyen tetoválóművész lenne az, akinek nincs tetkója? Pontosan. Nem Trenton. Hála Istennek van neki pár, ami beborítja az egész karját, és egyik se jelentéktelen. Igazán becsülöm és tisztelem minden tettéért. Tipikus Maddox.

Imádtam és imádom a spontaneitását, a logikáját, győzni vágyását, hogy bármit megtesz a célja elérése érdekében (Olive-ról nem is beszélve...meghagyom meglepetésnek a személyazonosságát). Sokáig sajnáltam, hogy szerethet egy olyan elcseszett lányt, aki képes két vasat tartani a tűzben, úgy hogy ne legyen súlyos következménye tettének, aztán mégis sikerült Caminek kibékítenie a két fiút, akik sokat jelentettek neki.

A végén akkora csavar van, hogy majd' megállt a szívem az utolsó 10 oldalnál. Nagyon nem szeretem, hogy az írók 300 oldalon keresztül húzzák-vonják a csatákat (akár verbálisan, akár fizikailag), aztán 10 oldal alatt letudják a végét, amikor kezd izgalmas lenni. 

Összességében imádtam, Cami és Trent elképesztő páros, lehetetlen nem szeretni őket, kb. ugyanolyan érzésvilága van, mint a Sorcsapásoknak. A srác árasztja magából a rosszfiú-vagyok-de-érted-megjavulok stílust, lazán adják a mindent-félvállról-vehetünk,-mert-megtehetjük hozzáállást és az akarlak-de-nem-lehetsz-az-enyém civakodások eredményét szintén nem lehet elfelejteni. "És ha egy Maddox fiú szerelmes lesz, az örökre szól."

Köszi, hogy benéztél!